Önismereti irodalmi est
“Benned él párod sajgó negatívja, várod, hogy a varázsszót kimondja: Én vagyok Te - mellyel örök sebedet begyógyítja.”
/Szepes Mária/
“Hogy juthattunk ide?
Hogy tehette ezt velem?
Miért csinálja ezt?
Miért nem ért meg?
Miért nem hall meg?
Miért nem figyel rám?
Pedig olyan szépen indult...
Ok...
Próbáljuk meg máshogy nézni:
Mit mutat meg nekem a párom?
Mit látok a szemében, mit érzek a hangjában, mit látok a tartásában?
Mit érez, mit gondol, mit képzel?
Hogy van?
...
Hogy van?
Én mikor láttam, mikor hallottam, mikor figyeltem rá, mikor éreztem őt úgy Isten igazából utoljára?
Észrevettem-e, hogy ugyanazt érzi, amit én?
Nem. Hogy is vehettem volna észre... Hisz én is éreztem. Nagyon is éreztem.
Éreztem, hogy fáj, éreztem, hogy magányos vagyok, éreztem, nem ért meg, nem fogad el, nem lát, nem hall, nem érzékel engem.
Pedig az elején...
Látott, hallott, érzett, érzékelt. Engem. Engem!
Úgy, ahogy senki azelőtt! Soha senki.
Hogy jutottunk ide...?”
/én/
Ezt a hullámot járjuk be a tetejétől a legaljáig. Mert ezt minden parkapcsolat bejárja.
És mindig azt hiszi, amit az adott érzés súg neki. Hiszi, mert a szív úgy hiszi. És ugyanaz a szív mást hisz, ha szeret és mást, ha fél.
Így mutatja meg nekünk az élet, hogy valóban “Színház az egész világ” és így fonódik össze irodalom és önismeret.
Ezen az estén a színház gyógyító erejét idézzük meg az erre legalkalmasabb varázsigékkel: a versekkel és dalokkal.
Hogy gyógyítsák azokat a sebeket a szívünkön, amiket napok, hónapok, évek vagy akár életek óta hordozunk.
