A Moderato cantabile a szenvedélyről szól, a hiányról; az érzelmi életet idézi fel, a szerelemről próbál mesélni anélkül, hogy beteljesítené, pusztán kirajzolja az alatta megbúvó térképet. A színpadon szoba – téren és időn kívül -, mely meghatározott, állandó minták szerint létezik. A figurák ebbe a térbe érkeznek, a “máshol levés” terébe, ahol kitörölhetetlen nyomot hagynak maguk után: különböző ösvényeken indulnak el, melyek barázdanyomain a szabadság terei sejlenek fel, ha mégoly illuzórikus és illékony formában is.
Az évszakok múlása és az emberi életút fejlődése közti szimbolikus párhuzam evidencia, melyet ezúttal a „női szemszög” tesz különlegessé. Nagy Kriszta Tereskova Feminizma című írásában a még gyermek leány félénken közelít a másik nemhez, de hiába kapcsolódik bárkihez is, a titokzatos világ kapuja nem tárul ki előtte. A felnőttként erős akarattal bíró, kiteljesedett nő azzal szembesül, hogy nem érdemel figyelmet, csak a teste, a nőisége „bevetésével”. Megpróbál tehát ennek a helyzetnek megfelelni, de a csömörből gyűlölet lesz. Hiába a siker, a véres győzelem, egyedül marad. Legszebb táncát végül a Halállal táncolja el.
