A mű, amely a Rados Ferencet is tanárai közé soroló Leonidasz Kavakosz hangszerén felcsendül, a versenymű-irodalom egyik kivételes remeke. Brahms legjobb barátjának, Joseph Joachimnak írta, s a kompozíció tartása, nemessége (és persze hangneme is) egy nagy előd hasonlóan kiforrott alkotását idézi: Beethovenét. Beethoveni a mértékletesség is, amellyel Brahms a Hegedűversenyben a virtuozitás kérdéséhez viszonyul: a megterhelő szólam sokat követel a szólistától, de nem úgy „mutatós”, ahogyan azt a romantikus hegedűversenyektől megszoktuk. Meg is kapta mindezért a bírálatot innen-onnan: Sarasate például gúnyosan jegyezte meg: nem óhajt olyan versenyművet játszani, amelynek egyetlen igazi dallamát az oboa szólaltatja meg...
A koncert másik műsorszáma misztikus, transzcendens utazás a Végtelenbe. Schubert sohasem hallhatta nagy C-dúr szimfóniáját, a romantika egyik kezdetét: a művet a zeneszerző halála után Schumann fedezte fel, s tőle származik a zene epikus arányaira vonatkozó, híressé vált szókapcsolat is: himmlische Länge - mennyei hosszúság. A C-dúr szimfónia a hasonlóan C-dúr hangnemű vonósötössel vagy a kései B-dúr zongoraszonátával együtt olyan mű, amely minden meghallgatásakor új rétegeket tár fel titkaiból: kimeríthetetlen.
Műsor:
Brahms: D-dúr hegedűverseny, op. 77
Schubert: IX. („Nagy' C-dúr) szimfónia, D. 944
Vezényel: Herbert Blomstedt
