A Macskajátékot ma már – jó ideje – a magyar drámairodalom klasszikusai között tartjuk számon. (...) A maga idejében forradalmi mű volt, a korabeli magyar színházi nyelvet megújító, új utakon járó szabálytalanság. Jár neki tehát, hogy újra és újra megkeressük azt az új – vagy más – formát, melyben ez az örök kortárs ugyanolyan jól érzi magát, mint eredeti köntösében.
A Macskajáték amúgy azért is vált klasszikussá, mert olyan egyetemes dologról szól – jelesül a halálról, vagy még tágabban az elmúlásról –, melyhez mindannyiunknak zsigeri közünk van. Elemi tapasztalásunk, hogy a dolgok természete az, hogy elmúljanak. Az ember, e gondolkodó nádszál Örkény szavaival „az egyetlen lény, amely tudja magáról, hogy meghal”. A Macskajáték az elmúlás melankóliájával szemben arról a fájdalmas, mulatságos és groteszk küzdelemről szól, ahogy az ember mégis, mindennek ellenére dacolni képes a halállal. Ez a harc zavarba ejtően ismerős. Magyar dac, mondhatnánk. Egy szerelmi háromszöget látunk a darabban, benne a mi Budapestünket a hatvanas-hetvenes évek állóvizében. Vagyis inkább a mában, voltaképpen mindegy, a lényeg nem változott.
De mi a lényeg? Mi vagyunk a lényeg. Budapest, vagy ha úgy tetszik, Magyarország lakóinak lelkülete a lényeg. Utcáink, kapualjaink, lépcsőházaink, lakásaink és szobáink levegője. A félszavak, melyekből megértjük egymást. És a félszavak többé állnak össze, mint amik: sorssá. Ellenszegülni az elmúlás kikerülhetetlen törvényének, pofán röhögni azt, akivel szemben esélytelen vagyok: nagy, kollektív személyiségjegyeink egyike ez. A mi magyar sorsunk, mondhatnánk.
Jegyvásárlás
