Ez a nőalak, Etelka, aki itt 'megszólal, ha jól végeztem magam vállalta dolgomat, élethűen és egészen olyan, mint az a valóságosan köztünk élő budapesti hajléktalan asszony, akivel találkoztam, aki mesélt nekem, beavatott élete drámájába: ezt az igazi „mesét” ketten írtuk.
Hogy ő, Etelka miért nyílt meg előttem, csak találgatni tudom. Nyilván őrjítő magányából akart szabadulni így, hogy elém teregette zsákutcába futott életét. Hogy én miért próbálom továbbadni Etelka történetét, azt már jobban tudom: szeretném áttörni a hideg falat, amely egyre keményebben kizárja polgári mindennapjainkból őket, közös életünk egyre nagyobb számban körülöttünk vegetáló kárvallottjait. Hogy kegyetlen sorsuk mennyire „önhibáikban” gyökeredzik és mennyire a mi, a többiek, a sikeres túlélők szégyenletes bűneinek eredménye, az talán a kisebbik kérdés. Ennél fontosabb és sürgetőbb feladat, hogy felmutassuk fájó sebeiket és segítséget toborozzak számukra. Mert ép önmagunkat is csak így becsülhetjük. (Csalog Zsolt)
1998-ban végzett a Színművészeti Főiskolán Zsámbéki Gábor osztályában egy bizonyos Fullajtár Andrea nevű lány. A nevét már rögtön, negyedévesen meg kellett jegyezni, mert ki lehet olyan bátor (pimasz??), hogy ugyan a neve után a színlapon még egy f.h. kitétel ficeg, de monodrámával indítja pályáját a Katona Kamrájában? A Csendet akarok egyértelműen az arcába vágta a szakmaíróknak és a nézőknek, hogy itt nem egy bizonytalan színinövendék áll (ül) a színpadon, hanem egy karcos már-színésznő. Huszonéves korában simán elhittük neki, hogy meghatározhatatlan korú hajléktalan. Mert úgy ült, úgy beszélt, úgy hallgatott, úgy nézett. Most, tizenkét év után Fullajtár megint csendet akar. Megannyi szereppel a háta mögött. Karcossága mellé azóta szakmai és élettapasztalatokat gyűjtött. Ezekkel együtt rajzolja meg újra Etelka életét. (Rick Zsófi)
