De mi van akkor, ha groteszk meseként próbáljuk értelmezni? Hiszen maga Fábri is „huszadik századi mesének” titulálja művét. Mindenképp érdemes megnézni/újranézni.
Az Isten hozta, őrnagy úr! igen hangos némafilm. A szereplőknek be nem áll a szájuk, a tücskök ciripelnek, a kutyák ugatnak, a rezesbanda zajong, a margóvágó döndül - és ehhez jön még a narrátor (Darvas Iván) hangja. Ja, és Mihály András némafilm burleszket idéző filmzenéje. És itt van a karikírozott színészi játék. Sinkovits és Latinovits eszeveszetten jók. De a többiek is. Fábri úgy használja a mozgást, a gesztusokat, a jelmezeket, kellékeket, sőt a színeket és a teret is, mintha egy naiv, de mégis rafinált némafilmben közlekednénk. Groteszk. Ha ilyen nézőpontból közelítjük a filmet, valamelyest elveszíti jelentőségét a valahol dúló háború. Hiszen miféle furcsa mágia szerint képzelhetjük, hogy a faluban zajló történések a fronton éreztetnék hatásukat? Mint ahogy kérdésessé válik Tóték mártíromsága is. Mert hát az őrnagy által Tóték fontosabbá válnak a saját közösségükben, rájuk irányul a figyelem. Meg aztán ennek révén egy közepesen magas morális piedesztálra is felkapaszkodhatnak. Aki szatírát keres, egyben a bűnöst, a rosszat is keresi. Talán a háború lenne az? De mi van akkor, ha történetünk jóravaló hősei saját magukat taszigálják egy olyan helyzetbe, amelynek nincs szelíd kiútja? Tudja a fene. De ha végignézünk 21. századi önmagunkon, talán ez az értelmezés sem abszurd. Na, ennyit az önmagát felfaló kígyó után maradó kígyónyi űrről.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.
házigazda: Ráduly György
rendező: Fábri Zoltán
