Ezerkilencszázkilencvennyolc december tizenhatodikán
Én kiléptem a Fő utcai lakásom ajtaján,
Mert akkor még ott laktam a bátyámmal együtt.
Az orrom előtt ment el a nyolcvanhatos busz,
A tizenkilences villamos meg nem járt éppen aznap.
Még csak délután három felé járhatott az idő
És azt hiszem, másnapos is voltam.
Szóval sok minden közrejátszhatott abban,
Hogy úgy döntöttem, inkább:
Elsétálok. Elsétálok.
Elsétálok. Elsétálok.
Ez utóbb jó ötletnek bizonyult, mert elég szépen kitisztult a fejem,
Mire fél négy körül beértem a Szkénébe,
Ahol már ott volt Béla, Évi, Kupa, Majka és a többiek,
Végigpróbáltuk az egész előadást,
Aztán elkezdtem bekészíteni a kellékeimet.
És ahogy szép sorban egymásra került az összes kellékem,
Egy dalt énekeltem magamban, amire még most is emlékszem
Hallelujah! Hallelujah!
Hallelujah! Hallelujah!
Most ugrálni fogok az időben össze-vissza
És úgy mondom el a dolgokat, ahogy eszembe jutnak.
Beugrik először a Szarajevói Fesztivál,
Aztán beugranak a cserkúti szilveszterek
Következik a disznóvágás a Kupáéknál,
S hirtelen eszembe jutnak az elvesztett emberek
Virág és Elemér. Virág és Elemér.
Virág és Elemér. Virág és Elemér.
Igen eszembe jutott Virág temetése
De az is, hogy sorban születtek a gyermekek.
Majkának, a Deáknak, nekem, Kupának
Évinek, Tündinek, Antinak és a Szilvinek
És eszembe jutottak azok is
Akiknek a Jóisten ezt nem adta meg.
Végül eszembe jutott a negyvenedik születésnapom,
Mikor a Béla föltette a zenéket, amiket szeretek
Lou Reed, Szécsi Pál, Máté Péter, Cserháti Zsuzsa,
De az első dal ez volt, hogy
Hallelujah! Hallelujah!
Hallelujah! Hallelujah!
