Tavaszi vallomás
Műsor:
Stravinsky: Pulcinella-szvit
Ravel: G-dúr zongoraverseny M. 83
Rachmaninov: II. szimfónia, op. 27.
Közreműködik:
Balog József – zongora
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Hamar Zsolt
Igor Stravinsky Pulcinella című balettjének 1920-as párizsi bemutatója nem mindennapi művészi együttműködés eredményeként jött létre. A darab megrendelője Szergej Gyagilev az Orosz Balett vezetője volt, a zenekart Ernest Ansermet dirigálta, a díszlet- és jelmezterveket pedig Pablo Picasso készítette. Gyagilev egy XVIII. századi commedia dell’arte jellegű balettet akart, melynek zenei anyaga Pergolesi zenéje nyomán készül. Stravinsky kezdetben nem lelkesedett az ötletért, de aztán a forrásokat tanulmányozva – és más korabeli szerzők darabjaival kiegészítve – nekilátott a komponálásnak. A XVIII. századi tételeket saját stílusához alakította, harmónia és ritmusvilágát, hangszerelését a maga képére formálta. Mint utóbb kiderült, a Pulcinella Stravinsky második zeneszerzői korszakának, az ún. neoklasszikus időszaknak a kezdetét is jelentette. Erről így írt a zeneszerző: „A Pulcinella volt a múlt felfedezése, az a megvilágosodás, amely által az egész kései munkásságom lehetővé vált. Ez persze egy visszatekintés volt, (…) de egyben tükörbenézés is.” A komponista a huszonegy részből álló – énekszólókat is tartalmazó – balettzenéből a bemutató után két évvel zenekari szvitet állított össze, mely nyolc zenekari tételben foglalja össze Pulcinella és társai happy enddel végződő történetét.
Viszonylag kevés olyan alkotása van a zenetörténetnek, mely szerzőjének bevallása szerint nem akar mást, mint szórakoztatni. Ezen kivételekhez tartozik Ravel 1932-ben bemutatott G-dúr zongoraversenye is, mely Mozart és Saint-Saëns művészetére reflektál, de hangvételére a baszk népzene és a jazz is erős hatást gyakorolt. Az alapvetően hagyományosan formált lendületes nyitótétel különlegessége, hogy három kadenciát is tartalmaz, először a hárfa, utána a fafúvósok, végül a szólózongora variálja a tematikus anyagot. A következő – monológ jellegű – varázsos Larghetto Mozart klarinétkvintettjének lassú tételét idézi fel. A zongora mellett a fuvola és az angolkürt jut hálás szólófeladathoz. A versenymű három tétele közül az utolsó a legrövidebb, alig több, mint négy perc folyamatos száguldás. Elemzők szerint Stravinsky Petruskájának miliőjét éppúgy idézi, mint egy modern karnevál hangulatát, vagy akár Gershwin zenei világát. Ravel G-dúr zongoraversenye kaleidoszkópszerű villódzásával, megkapó dallamosságával méltán talált helyet a XX. század legnépszerűbb versenyműveinek sorában.
I. szimfóniájának 1897-es kudarca erősen megingatta Szergej Rachmaninov szakmai önbizalmát, ezért családjával három évre Drezdába költözött. Karmesteri munkáját szüneteltette és teljes mértékben a komponálásra fordította figyelmét. Az 1908-ban Szentpéterváron bemutatott II. szimfóniáját a Csajkovszkij-tanítvány Szergej Tanyejev zeneszerzőnek ajánlotta. A több mint egy órányi időtartamú mű végre nagy sikert aratott, de terjedelme miatt később gyakran húzott, rövidített formában adták elő. A szimfónia a hagyományokra utaló lassú bevezetéssel indul, majd Allegro moderato tempójezésű, szonátaformájú nyitótételt hallunk. Ezután Scherzo következik, mely csak formailag követi a szabályokat, metruma a szokásos hármas lüktetéstől eltérően, páros (2/2) jellegű. A tétel folyamán az ítélet napjáról szóló Dies irae-himnusz dallama mellett egy fúga szerkesztésű szakasz is megszólal, tanúsítva a szerző alapos mesterségbeli tudását. A következő hármas tagolású Adagio nyitótémáját a hegedűk játsszák, majd a klarinét jut főszerephez. Ismét halljuk a Dies irae mottót, aztán gazdagon harmonizált, nyugodt karakterű visszatérés zárja a harmadik tételt. A nagyszabású, Rachmaninov stílusának valamennyi jellegzetességét felvonultató szimfónia fináléja ismét a szonáta-szerkesztés szabályai szerint építkezik, melynek során feltűnnek korábbi tételek motívumai is. Végül egy örvénylő, erőteljesen ritmizált kóda zárja az orosz későromantika kiemelkedő alkotását.
– baljos –
Kup bilet
