„A magyar cimbalom szó görög eredetije, a kymbalon, cintányérféle hangszert jelöl. Ezt az eredeti jelentést őrzi az angol cymbal, ill. a francia cymbale szó. Az eredeti jelentés húros hangszerre való bővülését nyilvánvalóan a játékmód hasonlósága – az ütéssel történő megszólaltatás – szülte. A cimbalom tartozéka két darab dió- vagy akácfából készült verő. A közönséges „puha” verő kissé felfelé görbített fejét vattapólyával tekerik be; a „kemény” verők fejét csupaszon hagyják, vagy ütőfelületükre keskeny, kemény bőrsávot vagy filcet ragasztanak.
A mai, általánosan használt négy lábon álló pedálcimbalom elődjét a pedál nélküli kiscimbalmot felállított üres hordóra vagy asztalra fektették, úgy játszottak rajta. Szükség esetén azonban, törökülésben, a játékos térde is elég volt alátámasztásnak. A nagyméretű pedálcimbalmot a XIX. század 70-es éveiben hozták létre. A budapesti Schunda József hangszergyárában előbb megnagyították, kromatikus húrozattal és lábakkal látták el, majd 1874-ben hangtompító pedállal is felszerelték. A cimbalmot a mai napig elsősorban cigányzenekarokban használják dallamkísérő, töltő-, akkordhangszerként.” (Sárosi Bálint nyomán)
